Egyetértek veled abban, hogy akik szombaton a Molotov koktélokat dobálták, azok valószínűleg nem a legértelmesebb fele a radikális szélsőjobboldalnak; azonban szerintem Budaházy igenis pontosan tudta, hogy nem lesz itt 300.000 fős tömeg és nem döntik meg a kormányt aznap este.

Ez az egész, ha tetszik, egy jelzésértékű 'megmozdulás' volt; ugyanis jól láthatjuk, hogy ebben az országban a demokratikus eszközök már csődöt mondtak (lásd a népszavazás egyöntetű véleménynyilvánítása után Gyurcsány úgy viselkedik, mint egy durcás óvodás és nincs szándékában távozni) és (bár lehet, hogy egyedül vagyok a véleményemmel) már tényleg én is azt mondom, hogy jöhetnek a Molotov koktélok meg az utcai harcok.

Igaz ami igaz.. legjobb esetben is csak emlékezttőnek volt jó az az összecsapás. De miért ne?

Feszültek az emberek és próbálnak valamilyen módon tenni azért, hogy ne üljenek a szarban. Mi kényelmesen megoldottuk mert inkább ünnepeltünk és jól éreztük magunkat amivel beváltottuk azt amiért 160 éve harcoltak... Kis időre érezhettük miért harcoltak. De az az igazság sehol sincs már amit véghez vittek. Körülnézünk és mit látunk? Hazugságot.

A tüntetőknek is az a céljuk hogy jól érezzék magukat. El tudom képzelni amikor a rendőrök elkapták az fiatal srácot, erre odarohan pár bajtársa és nagy hévvel kirángatják a rendőrök közül.. Sajnálom egy kicsit, hogy nem voltunk kint de télleg jobban esett ejtőzni kicsit.

Annyi hátránya van: nem érzem magam jogosnak kárpátiát vagy más hasonló zenekart hallgatni mert nem voltam ott és nem tettem semmit. Elmegy a dallam a fülem mellett...

Nos Lunar, akkor viszont azért nem szimpatikus Budaházy, mert a butábbakkal el akarta hitetni, hogy kormányt akar döntögetni. ha úgy nyilatkozott volna, hogy rendezzünk egy kis rendőr futtatást, sokkal szimpatikusabb lett volna; sőt,valószínüleg kimegyek.

Norrec,te meg túl sarkítva nézed ezt a dolgot. Tavaly Március 15.-én, sőt,azelőtt is, SŐT azután is megharcoltam a magamét a rendszer ellen, volt, mikor szinte egymagam zártam le egy hídat. De ennek az idei 15.-ének már nagyon hullaszaga volt egyrészt, és hazugság szaga másrészt. Én arra vagyok büszke,hogy nem lehet belerángatni bármibe, és hogy nem voltam kint. Ennyi.
És boldogan fogok Kárpátiát;sőt Parázsló Hamvakat is hallgatni,mert tudom,hogy ha szükség van rám, ott leszek.

Azok,akik kinn voltak,nem azért voltak feszültek,mert szarban ültek,hanem mert agresszív entitások.

Szerintem a kormány megdöntése a tévéostrom idején volt reális. Tavaly márciusban és októberben nem, ahogy most sem. Most lett volna konkrét ok, ami miatt Budaházy várhatta, hogy többen jönnek majd, ez pedig a március 9-i népszavazás, azonban sem utána, sem 15-én nem jött össze több ember, mint akár egy évvel ezelőtt március 15-én. Viszont NE ítéld el azokat, akik kimennek. Talán akkor, ott ők sem hitték, hogy komolyabb eredményt érnek el, de előtte hihették. És mi van, ha Molotov-koktélt dobtak? Nyilván nem rongálni mentek ki, ahogy eddig sem, soha. Lehet köztük néhány, aki igen, de ez még mindig nagyon kevés, velük meg nincs mit tenni.
Kormányt tényleg nem lehet ennyi emberrel dönteni, de ahogy Budaházy is értékelte utólag, a rendőröket még ennyi ember is meg tudta zavarni, ki tudta játszani, hiába vannak többen, kapnak új felszerelést mindig.

A lényeg pedig az, hogy amíg akár ennyien is vannak, ennyien is kimennek, addig a hatalom, a rendőrség nem veszíthet az éberségéből, nem lehet nyugodt. Demszky pl kettős kordonnal veszi körül magát, Gyurcsány már nem is mer nyilvános helyen beszédet tartani. Párszáz emberre többezer rohamrendőrt vezényelnek ki. Mert félnek. Ez pedig igenis eredmény.

Igazadvan..

Módosítás: "Sajnálom, hogy nem mentem ki.."

"Kiss Gábor: A BECSÜLET NAPJA

A XX. század végén kevés olyan nyilvános megemlékezés, rendezvény akad, amin teljes egyetértéssel és határozottsággal vehet részt az, aki jobboldali beállítottságú embernek vallja magát, és azt komolyan is gondolja. Ám van egy esemény, amelynek emlékezetben tartása - bár történelmi szempontból is kiemelkedő jelentősséggel bír - jóval túlterjed a történelmi szerepén. Mindez a Magyar Apostoli Királyság ellenséges hatalom általi teljes, és a mai napig terjedő hatású elfoglalása előtt történt. Éppen ezért példát mutatva kiemelkedik a mai általánosan elterjedt hazugságok és idiótaságok ingoványos köréből. Ez az esemény az, amikor a kommunista hatalom ellen Budapestet már több hónapja védő sereg maradványai megmutatták, mi a becsülettel és tartással járható és járandó út: soha meg nem alkudva a harc folytatása azzal az ellenséggel szemben, amellyel megalkudni soha nem lehet. Erről a hősi tettről emlékeznek meg a Becsület napján.
A XX. század közepén az ezeréves Magyar Apostoli Királyság gyakorlati fennállása végveszélybe került. A kommunista Szovjetunió vörös hordái 1944. szeptemberére elérték az ország határát. Útjukat Románia augusztus 23-ai árulása könnyítette meg jelentősen. A védelem jelentős részét magára vállaló szövetséges III. Birodalommal vállvetve küzdöttek a magyar csapatok a gyakran hét-nyolcszoros túlerővel szemben.
Nem volt választási lehetőség. A marxisták szövetségeseinek esetleges partraszállásában bízva a Kormányzó megkísérelte a fegyvertárs háta mögött kötött fegyverszünettel a Királyság elpusztítására törő ellenséget harc nélkül beengedni az országba. Ezenkívül még arra is hajlandó lett volna, hogy szövetségesének csapatait lefegyverezze, majd hadat üzenjen Németországnak. Lehet, hogy Sztálin nem adta volna Romániának Észak-Erdélyt, ezenkívül talán a kommunista forradalmat sem zsidó, hanem magyar soviniszták hajtották volna végre úgy, mint ahogy Romániában történt. Utóbbi esetben a magyar nemzet részben önszántából zuhant volna a soha nem látott szellemi, erkölcsi, kulturális mélységekbe. A Kormányzó jobbesetben a Svájcba menekült Mihály, román király, rosszabb esetben a román árulásban szintén nagy szerepet játszó, később a kommunisták által kivégzett Mihail Antonescu miniszterelök-helyettes(1) sorsára jutott volna.
Minderre azonban nem került sor, Horthy Miklós erős nyomásra lemondott. Ebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy tisztában volt azzal a ténnyel, hogy minden körítés ellenére megszegett egy rendkívül fontos szokásjogot, ami ráadásul Magyarországon külön törvénybe volt iktatva. Ez a törvény - ami egyúttal a katonai becsület megkérdőjelezhetetlen része - pedig azt mondja ki, hogy aki a szövetséges ellenségével próbál szövetkezni, az hazaáruló. Horthy tehát a magyar törvények szerint hazaárulást követett el, ami miatt mindenképpen le kellett mondania. Ez utóbbi tette előtt azonban Szálasi Ferencet bízta meg a miniszterelnöki teendők ideiglenes ellátásával. Azt, hogy az ország és a hadsereg ki mellett állt, példásan mutatja az a tény, hogy október 16-án csak egy-két magas rangú tiszt ment át a kommunistákhoz - például dálnoki Miklós Béla, a szovjetek bábjaként működő szégyenteljes úgynevezett "Ideiglenes kormány" későbbi "elnöke".
Mindeközben a magyar és a német csapatok vért, áldozatot nem kímélve harcban álltak a sokszoros túlerőben lévő, még saját parancsnokaik által is vágóhídi barmokként kezelt vörös csapatokkal. Állati hordáik október végére végigrabolva és pusztítva az országot, elérték a fővárost. A német-magyar csapatok a kezdeti bizonytalanságok után védelemre rendezkedtek be azzal, hogy vagy itt állítják meg az ellenséget, vagy sehol, de az önfeláldozó harccal leköthetik az Európát délkelet felől támadó ellenséges erők legnagyobb részét, megakadályozva a szovjetek vészterhes nagyságú térnyerését a kontinensen. A magyarországi harctér kiesése esetén - amiben központi szerepe volt Budapestnek - az angol-amerikai közös erők - mint kisebbik rossz - Európának túl kicsiny hányadát tudták volna hatalmuk alá hajtani. Az így létrejövő rendkívül erős szovjet túlsúly miatt a Szovjetunió kétségkívül egészen más - méghozzá jóval agresszívabb - politikát folytatott volna a II. Világháború után, nem pusztán Ausztria, hanem egész Európa tekintetében. Nem elképzelhetetlen, hogy ezzel a háttérrel hatalmát az Atlanti-óceánig terjesztette volna, a maradék Nyugat-Európában véghezvitt belső bomlasztás vagy külső erőszak által - esetleg a kettőt együtt alkalmazva, amint az 1956. novemberében Magyarországon (2) vagy 1980-ban Afganisztánban történt, esetleg ahogy az Chilében történt volna.
Az ostrom Sztálin közvetlen parancsára 1944. október 29-én kezdődött meg. Ekkor a támadás még csak a pesti oldalon folyt, a Malinovszkij vezette 2. Ukrán Front csapatai azonban a túlerejük ellenére nem tudtak komolyabb eredményt elérni. Kellő erő hiányában nem lehetett megakadályozni a Vörös hadsereg átkelését a Dunán és Budapest körülzárását. Ezt a feladatot a Tolbuhin által vezetett 3. Ukrán front hajtotta végre, amely a teljesen védtelen Dél-Dunántúlon szinte akadály nélkül haladt előre. 1944. karácsonyára azonban ez is bekövetkezett, a német-magyar csapatoknak immár körkörös védelemre kellett berendezkedniük. Ám a védőknek sikerült megakadályozni, hogy a kommunista erők november 7-ére elfoglalják a fővárost, ahogy azt azok tervezték, sőt, sem november harmadik, sem december első, sem negyedik hetén sem sikerült bevenni, bár az egyre türelmetlenebb Sztálinnak a küldött ígéretekben ezen időpontokat jelölték meg. Időközben - november 11-én - az Országgyűlés ellenszavazat és tartózkodás nélkül Nemzetvezetővé választotta Szálasi Ferencet, aki ebben a rendkívül vészterhes időszakban, semmilyen áldozatot sem kímélve vállalta a feladatot. A kudarc esetén bekövetkező kommunista bosszú ellenére folytatta a harcot.
A védők - akiket német részről Karl-Pfeffer Wildenbruch Obergruppenführer, magyar részről Hindy Iván vezérezredes vezetett - hősies helytállása folytán az ostrom rendkívül hosszan elhúzódott, értékes heteket, ezzel együtt Európában értékes területeket mentve meg a szovjet csapatok elől. Azonban az erős támadások alatt a védősereg száma jelentősen lecsökkent. Pest megmaradt területeit január 18-án fel kellett adni, amikor a vörös hordák már majdnem teljesen elfoglalták a sokszáz éves hagyománnyal rendelkező városrészt. A védelem már csak Budára összpontosult. A város felmentésére indított három német hadművelet is kudarcot vallott. A védők már szinte csak a Várhegyet tartották ellenőrzésük alatt. Február 10-ére az élelem teljesen elfogyott, lőszer már alig volt.
A német-magyar csapatok választhattak: vagy megadják magukat, esetleg harc nélkül lemészárolják őket, vagy kitörnek. A fegyverletétel teljesen érthető lett volna. A három hónapja szinte egyfolytában harcban álló, éhező katonák a teljes kimerültség határán álltak. Ha kitörnek, egy nap alatt kell megtenniük azt a távolságot, amit a szovjet csapatoknak 50 nap alatt sikerült. Mindezt tüzérségi előkészítés és fedezet nélkül, az emeleteken és háztetőkön lévő ellenséges lövészekkel, beásott és mozgó harckocsikkal szemben, csupán egy-két saját harckocsival támogatva úgy, hogy a kézifegyvereikhez is csak pár darab lőszer maradt. Ha megadják magukat, talán egyszer valahogy hazakerülnek, de valószínűleg életben maradnak, hiszen a megszállók "csak" az SS katonákat és a sebesülteket mészárolták le azonnal. De ők nem ezt az utat választották. Ha megadják magukat, annak a hatalomnak a lába elé teszik le a fegyvert, amelynél bestiálisabb még soha, sehol nem fordult elő a történelemben. Hindy Iván szavaival: "A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot, és mindenekelőtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette." Egy ilyen hatalom elé még akkor sem voltak hajlandók letenni a fegyvert, ha a kitörés rendkívüli kockázatokkal járt.
1945. február 11-én este 8 órakor megindult a kitörés. A 43900 katona közül körülbelül fele-fele arányban oszlanak meg a magyarok és a németek, az összlétszám negyedrésze sebesült. Három lépcsőben tervezték végrehajtani a hadműveletet. Az első lépcsőben a jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, balszárnyon a 8. Florian Geyer SS-hadosztály maradék egységei indultak rohamra. Őket követte a 22. Mária Terézia SS-lovashadosztály, a Feldherrnhalle páncélosgránátos hadosztály maradványai, valamint a magyar egységek. Végül a járóképes sebesültek következtek volna. A főparancsnok és a vezérkar 500 SS katona kíséretében próbálkozott meg a kitöréssel az Ördögárkon keresztül. A vörös csapatok azonban számítottak a kitörésre és az is elképzelhető, hogy a hadműveletet részleteiben elárulták. Három védelmi lépcsőt alakítottak ki. Az első a Széll Kálmán térnél (ma Moszkva tér) volt - erre haladtak a tengelyhatalmak csapatainak fő részei. A házak tetején és felső emeletein elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet zúdítottak a nyugat felé igyekvő katonákra, amelyek kiváló célpontot nyújtottak a fentről tüzelő oroszoknak. Ugyanez történt az Olasz fasorban is (ma Szilágyi Erzsébet fasor), ahol az áttörés szintén rendkívüli véráldozatot követelt, és a fasor végén, a Szent János kórháznál beásott T-34-esek és nehézfegyverek várták a német-magyar csapatokat. Viszonylag könnyen ment az áttörés délnyugat felé, igaz, arra nem is terveztek kitörési útvonalat, Wolff alezredes akkor vezette arra csapatait, amikor már látszottak az Olasz fasor veszélyei. Egyes csapatok a fogaskerekű vonalán igyekeztek nyugat felé, kevés sikerrel - arra található a legtöbb tömegsír. Az Ördögárokban haladó vezérkarnak a jelentős szovjet erőösszpontosítás miatt nem sikerült a kijutás, kénytelenek voltak más kijáratot keresni, Wildenbruch egy budai villában, Hindy a várban esett fogságba. A rendkívüli veszteségek ellenére körülbelül 16 000 embernek sikerült Buda határát elérnie. A csata közben elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkos lett: Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka, Zehender, a 22. SS-lovashadosztály parancsnoka, Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Vannay László őrnagy, aki egy önkéntes rohamzászlóaljnak volt a parancsnoka, és a legendás Prónay Pál is.
A Buda határát elérő német-magyar alakulatok kisebb csoportokban próbálták a frontvonalhoz küzdeni magukat. Egy részük nyugat felé haladt, más részük Esztergom irányában próbálta elérni a saját csapatokat. Nehézfegyverzet és páncélosok hiányában azonban nem tudták keresztülverekedni magukat a jól megerősített szovjet csapatokon. Bár az erdők viszonylagos biztonságot nyújtottak a szovjet csapatok és páncélosok elől - csatarepülők ott is támadták őket -, de az erdőkből kiérve semmilyen fedezék nem állt rendelkezésükre. A Budapestet ostromló ellenséges csapatok megfordultak és az áttörőkre vadásztak.
A Pilisben húzódó német-magyar vonalakat csak kevesen, mintegy 700-an érték el. Közülük legtöbben a Wolff alezredes által vezetett csapatba tartoztak. A sebesültek és pár ezer ember el sem indult - ez utóbbiak nem vállalták a kitörést, de szép számmal voltak köztük olyanok is, akikhez a kitörési parancs el sem ért. Velük együtt a szovjet hadsereg összesen 20 000 foglyot ejtett a harcok során. A többiek valószínűleg mind meghaltak, bár a tömegsírokban csak töredéküket találták meg. Ezek a hősök, akik minden veszély ellenére vállalták a kitörést, és akiknek küzdelmeit vagy siker koronázta, vagy minden igyekezetük ellenére nem tudták elérni saját csapataikat, tettükkel örök példát mutatnak.
Ezekre a hősökre emlékezik a Budai Várban, minden év februárjában a Györkös István által vezetett Magyar Nemzeti Arcvonal a Becsület Napján. Budapest védőinek tette minden értelmes emberhez szól. 1945. február 11-ére emlékezni kötelessége mindenkinek, aki szembehelyezkedve a modern, szinte mindent és mindenkit elborító baloldali szemlélettel, jobboldali embernek, az igazság és a jog szerint ma is fennálló Magyar Apostoli Királyság hívének vallja magát - emlékezve arra, hogy a minden értéket elpusztító sötétséggel szemben semmilyen megalkuvás nem lehetséges.
Kiss Gábor


Lábjegyzetek


1.) nem összetévesztendő Antonescu Marsallal
2.) Itt elsősorban a kommunista Nagy Imre korántsem a felkelők javára tett intézkedéseire gondolunk (statárium kihirdetése, a felkelők lövetése a Kilián laktanyából - ezért talán Maléter a fő felelős -, legfőképpen pedig az események után való kullogás - aminek az oka valószínűleg az volt, hogy a mindenre kiterjedő felkelést inkább visszafogni igyekezett -, valamint az oroszok elleni harc meg nem szervezése - ami az előző okból következett). "

"Deneb: A BECSÜLET NAPJA – 1999.

„Mikor fogja megtanulni Napnyugat, hogy a szovjet halállal nincs alkuvás. Nem lehet egyezkedni, nem lehet senkinek magát megadni. Mi a magunk bőrén végigpróbáltuk a szovjettel való érintkezés minden formáját. A diplomáciai viszonytól a hősi halálig. A végeredmény mindig egy. Mindig ugyanaz. Halál. Csak egy a kérdés: becstelen, vagy becsületes halál? (...) Európa, ébredj!”
Marschalkó Lajos

Az 1945-ös szovjet megszállással a magyar államiság évezredes építménye összeomlott Magyarországon, nem tudni, mennyi időre. Az államiság megszüntetése példátlan kegyetlenkedéssel zajlott le: az Ázsiából ránk zúduló vörös horda útját megbecstelenített asszonyok, meggyilkolt férfiak, nők, gyermekek, aggastyánok szegélyezték. Azonban ez csak a kezdet volt, a megszállt területen létrejött „Magyarországon” a „Béke” beköszöntével megkezdődött a leszámolás Magyarország szellemi, politikai vezetőivel. A Nyugat elárulta Európát, amely hiába védte az utolsó emberig több évezredes hagyományait, a szovjet-bolsevik túlerővel szemben egyetlen egy maradhatott meg számára: a becsülete. Mors triumphalis. Az Európa iránti hűség, és hogy tudták, mi ellen harcolnak, tette képessé a magyar és német katonát arra, hogy az utolsó töltényig harcoljon.
Az úgynevezett rendszerváltás óta a helyzet lényegében változatlan: a magyar államiságot nem állították helyre, az irányítás ugyanannak a szabadkőműves vezetésű hazaáruló bolsevik-kommunista csőcseléknek, ezek leszármazottainak, vagy a szintén szabadkőműves liberálisoknak a kezében van. Az a hatalom, amely ellen Európa utolsó háborúját vívta, ma az egész világot uralja. Illúzióink nincsenek, a háborút elvesztettük, és a mai erőviszonyok mellett csak egy dolgot őrizhetünk meg biztosan: a becsületünket. Ezt is csak azért, mert a kommunisták és a liberális demokraták nem tudnak mit kezdeni vele, és nem értik: emberek hogy tudják feláldozni életüket a hitükért.
Ez nyilvánult meg 1999. február 13-án, a Györkös István vezette Magyar Nemzeti Arcvonal által, az idén harmadik alakalommal rendezett megemlékezés, a Becsület Napja kapcsán is. A megemlékezés célja az volt, hogy az 1944. karácsonyán körbezárt Budapest védőinek 1945. február 11-én óriási áldozatokkal, de sikeresen végrehajtott kitörésének hősi halottaira és hőseire emlékezzünk. Nem csak megemlékezni gyűltünk azonban össze, hanem, hogy erőt merítsünk a hősök példájából. Mintegy 1500 fős (több százan a hóhelyzet és a német rendőrség akciója miatt nem tudtak eljönni) részvétellel megtartott megemlékezésen a Vér és Becsület Mozgalom 1.), a dr. László András vezette Kard-Kereszt-Korona Szövetség tagjai, valamint szimpatizánsok vettek részt. A gyülekezés dél tájban, a Clark Ádám téren volt. A résztvevők négyes sorokba rendeződtek, és egy kis várakozás után – mialatt a „Belügyminisztérium” alkalmazottai ellenőrizték a jelképeket – negyed három után pár perccel útnak indult a több száz méter hosszú alakzat. A félórás menetelés csöndben, katonás rendben, dobpergés kíséretében zajlott le. A menet végül három óra tájban érkezett meg a budai Várba, a Kapisztrán térre. Itt is katonai alakzatba rendeződve sorakoztak fel, a rendezés kiváló volt. A felállított emelvényen először a mozgalom vezére, Györkös István tartott beszédet. Beszédében rövid áttekintést adott Budapest hős védőinek (Magyar Királyi Honvédség, a Magyar Királyi Csendőrség, a Waffen SS, a Wehrmacht, hungarista alakulatok, és különböző önkéntes riadózászlóaljak) kitöréséről, amivel 800 főnyi civil lakost mentettek meg. Akciójukat Zrínyi Miklóséhoz hasonlította, és méltatta az elesettek emberi tartását: bár megadhatták volna magukat, ők esküjükhöz híven a hősi halált választották. Ezen a napon 20-30000 harcosunk esett el. Kijelentette: mivel a védősereg harcosai legyőzték a feltétlen élni akarás ösztönét, és magas erkölcsiségükkel tudatosan vállalták az önfeláldozást, legyőzték a halált. Tudták, hogy az erkölcsben nincs alku. A vezérszónok után a külföldi résztvevők szónokai rövid beszédekben tisztelegtek a hősöknek. Ezek után a „Vagyunk!” rítusával folytatódott a szertartás, amely a fasizmusban és a román Vasgárdában is ismert „Presente!” rítusával rokon. Ennek lényege: a bolsevizmus elleni heroikus küzdelem áldozatainak mágikus hívása volt. A megemlékezés ünnepélyes koszorúzással ért véget, ahol az MNA mellett többek között dr. László András is elhelyezte az emlékezés virágait. A megemlékezés után a rendezőség felhívta a résztvevők figyelmét, hogy csendben, rendbontás nélkül vonuljanak el a Viking Klubban megrendezésre kerülő koncertre. Ekkor, az oszolj után vonult be a térre egy német csoport, fegyelmezett rendben, zászlódíszben. A megemlékezésen résztvevők utat engedtek nekik, így ők is el tudták helyezni koszorúikat. Ezzel a rendezvény véget ért. A rendezvényen tehát a mai „magyar állam” hatályos „törvényei” alapján sem találhattak semmi kifogásolhatót, amit az egykori „belügyminiszter”, Kuncze Gábor is elismert, és a nagyszámú „belügyi” alkalmazott magatartása is igazolt. A későbbi eseményeket csak egy izgága rendőri elszólás vetítette előre: „Szét lesztek verve!”. A bajtársak végül is elhagyták a helyszínt, és egy részük a Viking Klub felé vette az irányt.
Ezen a napon két másik fővárosi helyszínen is megemlékezést tartottak, de nem Európa, és a Magyar Apostoli Királyság hős védelmezőire, hanem azok belső és külső ellenségeire emlékeztek. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége a XIII. kerületi Vizafogónál elhelyezett emlékműnél a német katonai jelenlét és a Szálasi Ferenc Nemzetvezető Nyilaskeresztes Pártjának uralma idején kivégzettekre emlékezett. Ezen a rendezvényen képviseltette magát az úgynevezett Országgyűlés, Miniszterelnöki Hivatal, Minisztériumok, Köztársasági Elnök, és több társadalmi szerv. A szovjet hősi emlékműnél tartott esemény ennél jóval aljasabb volt: provokáció. Azonban ezt a mai magyarságot sajnos hiába köpik arcon, nem kéri ki magának. Ennek résztvevői a következő szervezetek képviselői voltak: Baloldali Ifjúsági Társulás, Oroszországi Föderatív Szövetség, Az MSZP Képviselőcsoportja, Budapesti Elnöksége, XIII. Kerületi Szervezete, valamint a már említett MEASZ. A világ rendje felborult: Európa gyilkosára, a vörös csőcselékre, annak csatlósaira, megemlékezni teljesen normális, egészséges, nincs rajta semmi kivetnivaló. Fajtánk beteg, elkorcsosult, nemzetünk becsületének sárba tiprását – hogy Budapesten ilyen megtörténhet – szó nélkül tűrik, valószínűleg lelkük sem háborog. Esetleg még pár idősebb ember, akik átélték ezeket az eseményeket, háborogtak a történteken, de a fiatalság hallgatott. Ezek az emberek, és ez mind a két rendezvényre vonatkozik, nem képesek megérteni, hogy a Tengelynek egyetlen lehetősége volt: harc a végsőkig. Ezek után nem meglepő, hogy az MSZP egyik képviselője, bizonyos Tóbiás József kijelentette: véleménye szerint történelmi tény, hogy Budapest 1945. február 13-án felszabadult.
A Viking Klubban 18 órától 19.30-ig folyamatosan érkeztek a bajtársak. Amikor a helyiség megtelt, az ajtókat bezárták és elkezdődött a koncert, amelyen egy-egy angol, német, szerb és cseh, valamint öt hazai zenekar lépett fel. Este 9 körül kopogtattak, mire Kovács Balázs rendező résnyire kinyitotta az ajtót, és bejelentette az érdeklődő karhatalmistáknak, hogy ez egy zártkörű rendezvény. Ekkor berúgták az ajtót, és „razzia” felkiáltással behatoltak, majd az említett rendezőt a falhoz szorították, és válogatott trágárságokat zúdítottak a nyakába. Ezek után gumibotjaikkal helyet csináltak maguknak, és a színpadig törtek előre, ahol egy igen gyenge hangerejű mikrofonba beszélve egy apró termetű rendőr közölte, hogy igazoltatás céljából ki kell menniük a hideg éjszakába. Ezt Illés Miklós rendező érthetően is elismételte, mire a szórakozni összegyűlt, felhevült fiatalok el is indultak kifelé. Ezzel párhuzamosan azonban a kint lévő rendőrök az előtérben állókat befelé kezdték el terelni, ami az alig másfél méter széles ajtóban igen nagy kavarodást okozott. A lassú haladást a karhatalom emberei alig három percig tolerálták, majd gumibottal, tomfával gyorsabb haladásra ösztökélték a tömeget. Ennek az lett az eredménye, hogy a befelé haladókat majdnem letaposták a kifelé tartók. Akik ezek után kijutottak, azokat felsorakoztatták a rendezők. Néhány német fiatal azonban megelégelte a karhatalom „szakszerű és törvényes” eljárását, és néhány sörösüveg segítségével védekezni kezdett. Mivel megbízható szemtanúk állítása szerint szkinhednek öltözött karhatalmisták is voltak a társaságban, nem bizonyos, hogy a sörös üvegek dobálását a német fiatalok kezdték, azonban ezt nem lehet kizárni. A karhatalom elszámította magát ebben az összecsapásban, mivel itt nem védtelen nyugdíjasokból 2.), hanem jó felépítésű, kisportolt testalkatú eszméikhez hű fiatalokból álló ellenfélre akadt. Ezt tovább fokozta, hogy a német bajtársak igen jártasak voltak a karhatalommal vívott közelharcban. Így aztán a kivezényelt kormánycsapatok (ORFK Akció Osztály, Készenléti Rendőrség, és a XIII. kerületi kapitányság tapasztalatlan, csalinak és a médiáknak szánt emberei) hátraarcot csináltak, és a kollégáikat cserbenhagyva kimenekültek a helyiségből. Az ütközet körülbelül negyedóráig tartott. A rendezők ezután lecsendesítették a bajtársakat, ám időközben több, mint háromszáz karhatalmista érkezett a helyszínre, és megkezdték a felismert „garázdák” kiemelését és megkezdődött a hajtóvadászat, amit további ütlegelések közepette hajtottak végre. Most már biztos fölényük tudatában több tucat szirénázó gépjárművel indultak a fiatalok nyomába. A Keleti Pályaudvarnál, és a Szegedi úton is lecsaptak, a Reiter Ferenc utca és a Róbert Károly körút sarkán pedig baseball ütőkkel felszerelt „polgárőrök” verték a visszavonulókat. Az elfogottakat megbilincselésük után is tovább ütlegelték. Illés Miklós elmondása szerint ezt még a kórházban is tovább fojtatták. Voltak olyan „szlovákiai” magyarok, akik a megemlékezésre érkeztek Budapestre, de sajnos elkéstek, és a koncerten sem voltak jelen. Mivel azonban a közelben iszogattak, jobbnak látták, ha elhagyják a várost. A Keleti Pályaudvarnál elkapták őket, az egyiküket később bíróság elé állították és elítélték. A karhatalmisták egyébként minden fényképezőgépet elvettek vagy összetörtek, és a filmeket kitépték, ami önmagáért beszél. Éjféltájban végül helyreállt a „rend”, és karhatalmi ellenőrzés mellett három óráig folytatódhatott a koncert.
Az eljárás során 36 bajtárs esett fogságba, akik közül 24-et kiutasítottak az országból. Nyolcat közülük (kettő magyar, három német, két osztrák, egy cseh) csoportosan elkövetett hivatalos személy elleni erőszak vádjával, gyorsított eljárással még a tárgyalás napján el akarták ítélni. Ez végül a karhatalmisták egymásnak ellentmondó vallomásai miatt nem sikerült, az ítélethozatalt február 25-ére halasztották. A védelem tanújai közül egyet sem akartak meghallgatni, a kirendelt védők pedig nem akartak szót emelni védenceik érdekében. A koncepciós pert végül a tárgyalóterem közönsége akadályozta meg. Zúgolódásuk hatására a bíró végül néhány védőtanút meghallgatott, és a védőügyvédek is felszólaltak. Az egyik ügyvéd beszéde olyan jól sikerült, hogy lelkesen megtapsolták. Alkay Zsoltot, az egyik főszervezőt még ekkor sem engedték szólni, jóllehet ő végig ott volt a helyszínen. A televíziós média páratlanul inkorrekt tájékoztatásának középpontjában nem is maga a per volt, hanem egy, a nézők soraiban történt incidens. Az történt ugyanis, hogy egy idős asszony felháborodván, hogy székét lábbal meglökték, hátraszólt az egyik szkinhed nézőnek: „Nektek is ott lenne a helyetek.” Erre azt a nem túl diplomatikus választ kapta, hogy: „Auschwitz”. Ezeket a képsorokat a televízióban, manipulatív módon sokszor visszajátszva mutatták be, noha nyilvánvaló, hogy a per szempontjából ez az esemény teljesen lényegtelen volt. A média célja egyértelmű: az átlagemberbe gyermekkorától beletáplált gyűlöletet tovább erősíteni, így a jobboldali körök terjeszkedését lehetetlenné tenni. Egy dologgal azonban nem számolnak: a jobboldal gondolkozásra kész és képes embereket vár hadrendjébe, akik az ilyen ócska tömegmanipulációnak nem adnak hitelt. A „tájékoztatásban” élen járó RTL Klub televízió műsorában elhangzott még, hogy a roma etnikumú kisebbség nagyon aggódik a szélsőjobboldali csoportosulások miatt, valamint, úgy mellesleg, Illés Béla és Kovács Balázs, MNA tagok is beszélhettek.
Az ügy akkor vett némi fordulatot, mikor a Független Rendőrszakszervezet főtitkára, Fábián Ágota átfogó vizsgálatot kezdeményezett, mivel a leszámolásban részt vett karhatalmisták közül többen fölkérték, és kétségbe vonták a sérüléseket okozó „intézkedés” szakszerűségét. A főtitkár asszony véleménye szerint a parancsnok volt a hibás, aki a parancsot kiadta, hiszen a „rendőrök” rutinfeladatnak tartották az „eljárást”, míg a sörösüvegek dobálása kezdetét nem vette. A karhatalom ilyen „rutinfeladatai” kizárólag szélsőjobboldali szervezetek, személyek ellen irányulnak, hiszen elismert tény, hogy ilyen típusú razziákat szélsőbaloldali szervezetek ellen nem folytatnak. Indokaik elég gyenge lábakon állnak: az eddigi három megemlékezésen, és az utánuk rendszeresen megrendezett koncerteken (Viking Klub, Olympiához címzett kocsma) semmiféle incidens nem volt. Felmerül a kérdés: botrányon kívül mit kerestek a karhatalmisták, hiszen kábítószert, „önkényuralmi jelképet”, illegális bevándorlót, körözött bűnözőt nem találtak eddig sem, és furcsa módon most sem. Erős gyanú merül fel tehát az irányban, hogy a leszámolást bizonyos titkos szervezetek tervelték ki. Erre utal a beépített emberek részvétele, a tapasztalatlan, csalinak szánt karhatalom szereplése, az egész razzia provokatív, durva stílusa, az „intézkedés” indokainak igen szegényes volta, valamint az akcióról készült fényképfelvételek megsemmisítése.
A magyar politikai és társadalmi élet szinte minden irányzata és rétege megnyilatkozott az esemény kapcsán. A mai „hivatalos jobboldal” hozzáállása igen tanulságos volt. Szabó Albert, a Magyar Népjóléti Szövetség vezetője rádiónyilatkozatban határolta el magát a február 13-i eseményektől, a Magyar Igazság és Élet Pártja pedig hetilapjában, a Magyar Fórumban nyilatkozott becsmérlő hangon (tisztelet a kivételnek) a történtekről. Az ilyen sajnálatos véleményeknek, rádiónyilatkozatoknak azonban van egy jó oldala is: kiderül valójában melyik oldalon is állnak az említett szervezetek. Szabó Albert ócska provokációira most tette fel a „koronát”, hiszen nyilvánvaló, hogy nyilatkozatával nemcsak a február 13-i eseményektől, hanem az egész jobboldaltól elhatárolta magát. Aki ugyanis Budapest, és egész Európa hős védőinek emlékét és örökségét nem hajlandó felvállalni, az nem nevezhető továbbiakban jobboldalinak. Az a hangnem, amit a Magyar Fórum egyes cikkírói megengedtek maguknak, igencsak meglepő. Egy magát nemzeti radikálisnak valló párt nem tudja felvállalni Budapest védőinek örökségét, noha ez éppen egy olyan lehetőség lenne, aminek kapcsán a jobboldal különböző erői közös frontot nyithatnának. Ez pedig nagy jelentőségű lenne a baloldallal folytatott harcunk szempontjából.
A baloldal legjelentősebb megnyilatkozásait az eddig teljes jelentéktelenségbe burkolózó Szanyi Tibor, MSZP-s „országgyűlési” képviselő produkálta: ellentüntetést rendezett „Séta a gyűlölet ellen” címmel. Természetesen ezt nem egyedül szervezte . Segítségére voltak az Ifjú Szocialisták, a Baloldali Ifjúsági Társulás és néhány MSZP-s képviselő. Ebben részt vett egyébként a magyarországi szabadkőművesség legsötétebb alakja is: Konrád György. Este pedig Szanyi már a televízióban ócsárolhatta a hősöket, és a rájuk emlékezőket. Ne firtassuk most, hogy egy tisztelgő megemlékezés kapcsán hogy lehet ellentüntetést szervezni. Inkább tekintsünk a felvonuló tömegre 3.): fáklyák és izraeli lobogók, és mellettük boxerrel felfegyverzett cigányok. Ők képviselik a magyar nép véleményét?
A szabadkőműves-liberális-kommunista sajtó persze kitett magáért, és a televízió-csatornákkal karöltve teljesen lehetetlenné tették a közvélemény korrekt tájékoztatását. A tömegember ellenséges reagálása tehát ebben az esetben sem ösztönös és spontán vagy belátáson alapuló, hanem, mint minden esetben, tudatosan manipulált és a félreinformáltságból következik. Akik részt vettek a rendezvényen, illetve a Viking Klubban rendezett koncerten, és szemtanúi voltak a karhatalom attrakciójának, tisztában vannak a tényekkel. Ezzel szemben nézzük, hogyan tájékoztatott erről egy „pártatlan, ideológiailag semleges” sajtó:
A Népszava a MEASZ-t tartja mértékadónak az eseményekkel kapcsolatban: „A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) vezetése felháborodását fejezte ki amiatt, hogy a várban ismételten nemzetközi újfasiszta demonstrációra kerülhetett sor. Ez mélységesen sérti a háború és a fasizmus áldozatainak emlékét, félelmet ébreszt, s alkalmas gyűlöletkeltésre. A tüntetés résztvevői által elkövetett atrocitások is ezt igazolják. Megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy az illetékesek engedélyeztek ilyen gyűlést (...)”. Nagy N. Péter a Népszabadságban úgy tesz, mintha saját törvényüket sem ismerné: „A rendőrség gyűlöletkeltés hallatán, illetve önkényuralmi jelképek láttán felléphet. Nem lépett fel.” A fent leírt tények alapján látható, hogy mennyire zavart keltő és rosszindulatú ez a kijelentés.
Magyar Hírlap: „Az ügyben indított nyomozás adatai szerint a neonáci csoportokhoz kötődő fiatalok szombat este meghatározó szerepet játszottak több száz külföldi bőrfejű és a magyar rendőrök közötti konfliktus kirobbanásában (...) Lapunk titkosszolgálati forrásból úgy értesült: a rendőrség fellépése gyaníthatóan arra szolgált, hogy a megmozdulás külföldi szervezőit valamilyen indokkal kiutasíthassák az országból. A hatóság gyakorlatilag indok nélkül érkezett a Viking klubba, ahol gyanítható volt, hogy az ittas fiatalok igazoltatása verekedéssel végződik”. A titkosszolgálat tehát tudott a várható fejleményekről, így megdőlt az a hipotézis, miszerint gyanútlanul igazoltató rendőrökre támadtak a szkinhedek. Előre kitervelt akcióról volt szó.
Blikk: „Akár öt évet is ülhet rács mögött az a nyolc német bőrfejű, akik a szombati rendezvény után nekitámadtak a rendőröknek Angyalföldön.” Jellemző a baloldali sajtó színvonalára, hogy a nyolc letartóztatott fiatal nemzetiségi hovatartozását egyik sem tudta pontosan megérdeklődni, így ehhez hasonló badarságok egész sora jelent meg.
HVG: „A hatósági fellépés azonban a felvételek alapján korántsem tűnt átgondoltnak (...) Az összetűzések kirobbantásához hozzájárultak a hatóságok közötti kommunikációs zavarok, valamint rendőri félreértések is. Így fordulhatott elő, hogy az előre bejelentett szombat napközbeni megemlékezést biztosító rohamrendőrök délután szem elől tévesztették (!) a tömeget, és úgy tűnik, senki sem tájékoztatta (!) azokat, akik este a Viking Klubban razziáztak.” Ezeket az állításokat a titkosszolgálati források ismeretében senki sem veheti komolyan.
Szólnunk kell még a sajtóorgánumok hangadóiról is, akik véleményükkel lehetetlenné teszik az átlag szemlélődő szabad ítéletalkotását. Így működik a szabad vélemény joga szabadkőműves módra.
Hetek (A hit gyülekezete lapja): „Nem igaz, hogy a hatóságoknak törvényi tilalom hiányában el kell tűrniük a neonácik politikai közszereplését. A magyar törvénytár része a párizsi békeszerződés, amely egyértelműen megtilt minden náci szervezkedést és propagandát, a kormányzatnak pedig kötelességévé teszi az ellenük való fellépést”.
Magyar Hírlap: „A világ újnáciai közben megtanulták a kis kelet-közép-európai országocska nevét. Tudják, hogy egy mosoly itt mindig kijár az idegennek, hogy sem a zsernyákoktól, sem az ellentüntetőktől nem kell tartani (...)”
A ’legbrutálisabb’ cikket azonban a Népszava napilap adta közre „Brutális kérdés” címmel Déri János tollából. A tudatos, nyílt, a valóságos eszményekre semmilyen tekintettel nem lévő manipuláció iskolapéldája ez az írás. Idézzünk fel néhány ’gondolatot’ belőle: „(...) az importált bőrfejűekkel együtt is csak néhány százan verődtek össze. (...) Nincs törvényes akadálya annak, hogy a budai Várban harsogjon a Sieg Heil, s diszkrét horogkereszteket viselő ifjak boldog mosollyal vonulgassanak. (...) S nem véletlenül tettem idézőjelbe az emlékeznek kifejezést. Hiszen ezek az alkalmak – s az elmúlt években jó néhányról volt szerencsém tudósítani – nem emlékezések, hanem cinikus provokációk. Szervezőik pontosan tudják, hogy ma Magyarországon a hatóságoknak nincs elég önbizalmuk – s talán törvényi felhatalmazásuk sem – ahhoz, hogy vissza merjenek utasítani egy olyan kérést, amelyben az olvasható: mi csak emlékezünk az elhunyt magyarokra és németekre. Istenem, lehet, hogy a rossz oldalon álltak, de hát, ha úgy tetszik, ők is a történelem áldozatai, ők nem tehetnek róla, hova hívták be őket katonának.” No comment.
Természetesen a helyzet ennyire nem tragikus. Léteznek ezen kívül korrekt tájékoztatást adó kiadványok is. A jobboldali vagy jobboldali szimpatizáns újságok korrekt, és néhol lelkes cikkeket adtak közre. Ilyenek voltak például: Pannon Front, Hunnia, Magyar Demokrata, és a Nemzeti Újság.
Ez tehát a mai magyarországi helyzet. Kevesen vagyunk, kevés az anyagi erőforrásunk, de eszméinkhez a végsőkig hűek maradunk. Győzelem vagy vereség, másodlagos. A lényeg – Jány Gusztáv vezérezredes úr szavaival – „amely minden magyar embernek jelszava kell, hogy legyen, akár a béke munkája mellett áll, akár fegyvert kell neki ragadnia: Istennel, Legfelsőbb Hadúrunkért, és a hazáért mindhalálig”.
Deneb

Lábjegyzetek
1.) magyar, német, osztrák, norvég, szlovák, szerb, angol, cseh, holland, bulgár, görög nemzetiségű bajtársak szövetsége
2.) lásd METÉSZ tüntetés
3.) A média híresztelése ellenére pár százan lehettek "